ALL INDIA RADIO - ETERNAL. 2019. Albumajánló

  Néhány napja egy kedves barátommal arról beszélgettünk telefonon, hogy mostanában elég ritkán toltam minőségi popzenét a Glorious Space Riders lapjaira. Igaza is van, kissé talán túlzottan is magával ragadott a jelenlegi doom hullám, de mit tegyek, ha azon a vonalon rég nem látott színvonalú anyagok látnak napvilágot... Na, de előbb kellett volna szólnia, mert aztán annak a napnak a szenzációja lett számomra, amikor rábukkantam, hogy Eternal címmel az All India Radio kiadta legújabb lemezét. A 2018-as SPACE albumsorozat után, amit orrba-szájba toltam Nektek, hiszen istenien sikerült, ismét csak szuperlatívuszokban lehet beszélni a friss album minőségével kapcsolatban. Ráadásul, mint kiderült az Eternal először dupla albumnak készült, végül azonban a felvett anyag két párhuzamos lemezként jelent meg. Úgy tűnik, hogy a minimalista atmoszférák többsége az Eternal testvéralbumán kaptak helyet, ami The Aether címet kapta. Talán ez lett a jó megoldás, mert a túl sok ambient biztosan nagyon megtörte volna az album lendületét. Így most örülhetünk egy remek egyensúlyú, poposan könnyed Eternalnak és egy kozmikus gyöngyszemekből álló, egyenletesen magas minőségű ambient gyűjteménynek, The Aether címmel.

  Hiányoltuk a minőségi popzenét, de azt azért el kell mondanom, hogy most sem vegytiszta popzenét kapunk az ausztrál projekt laboratóriumából, hanem egy spacerockkal, atmoszférikus ambienttel, filmzenés hangulatokkal átszőtt, egyedi zenei világot, ami az All India Radio legjobb hagyományait folytatja. Ez a világ valahol az üveghegyeken túl található, ahova már nem ér el a mindennapok gondja, a civilizációs stressz már csak távoli emlék és minden harmonikusan kiegyensúlyozott. Szerencse, hogy vannak még ilyen szigetek, ha nem is túl sok. A szépséges lemezborító képe eredetileg az 1980-as Omni magazinban jelent meg és az angol Peter Knifton készítette. Tökéletes választás a lemezhez.

  Ladies and Gentlemen! Lets’s dance! - adja ki a parancsot egy android és Martin Kennedy irányításával a floydikus űrprogram máris kezdetét veszi. A Hidden One rögtön ellazítja az izmaimat és már most hallom, hogy ez az albumuk is egy lassított tánclemez lesz. A fő hatások azonnal nyilvánvalóak: korai Pink Floyd, Tangerine Dream, Brian Eno, Art of Noise, Boards of Canada, The Orb, KLF, Radiohead, némi hip-hop és cool filmzenék bukkannak elő a popkultúra olvasztótégelyéből, de Kennedynek úgy sikerül a sokféle árnyalatot saját aurájába vezetni, hogy egy tökéletesen egyedi színvilág lesz a végeredmény. A videót kapott Moviestar Morricone fülbemászó könnyedségével lő bele az éterbe. A vendégzenészekkel rögzített The Edge of Infinityben egy minimalista hip-hop groove (G. Iampa) és a gitárjáték Badalamentis hangulatai érvényesülnek, azok súlya és sötét árnyai nélkül. A vinyl sercegései és a narráció effektezése végig olyan tökéletes a dalokban, hogy lazán elhiszem a kort, amit megidéznek. Egy szebb napokat látott Thievery Corporation is eszembe juthatna róla. A dalok hangzása végig csodás, a hangszerelési ötletek elég kalandot tartogatnak. Az Immortality Part II karcosabb, akár metalnak is beillő gitárja egy picit nyugtalanítóbb, de csak azért, hogy a The Shining Darkness újra kiterítsen a progresszív rock és kraut rock varázsszőnyegére, aminek mintájába a Lynch filmek zenei hangulata lett beleszőve. Kicsit az elektronikus Radiohead és a francia csodacsapat, az AIR jut eszembe a Villa of the Mysteries megoldásaiban. Itt meg kell állnunk egy pillanatra, csak hogy tisztán lássunk. Az All India Radio több, mint húsz éves project. Szinte egyszerre indultak a francia duóval, hasonló zenei elképzelés mentén. Így nem meglepő, hogy az egyívású hatások és célok mellett a két csapat megoldásai között néha egészen szép párhuzamok vonhatók. Visszatérve a dalokhoz, ha még nem lenne elég a poptörténelem leckéiből, mintha Michael Stearns és Klaus Schulze bólintana rá a The Language of Triangles kozmikus ambient szösszenetére. Mozgalmasabb hangtájkép a Prismatism is, de a szépségesen melankolikus fúvós téma és a filmzenés gitárjáték mellett megjelenő énekkórus egészen egyedivé teszi itt az All India Radio soundot. A Balance minimalista ambient atmoszférával vezet át bennünket az End Game című felvételbe, ahol a ’70-es évekbeli francia szintetizátoros mesterek borulnak össze az állandóan jelen lévő filmzenei megoldásokkal. Valóban mesteri. Martin elmondása szerint több régi, talonban sorakozó felvételéről is letörölte a port és újrahasznosította. A tízperces zárótétel is egy ilyen darab, amiben Josh Roydhouse vendégszerepel zongorán. Az Immortality Part I hangulatilag messze repíti el hallgatóját. A korai Floydra jellemző orgona - és szintetizátorjáték, az űrrockos gitár, a szinte operásan éteri vokál, na meg a halhatatlanság kérdéseit feszegető narratíva a Szárnyas Fejvadász tereibe kalauzol, de a végén finoman ejt le a kanapéra. Remek kikacsintás ez a klasszikus disztópiára, hiszen éppen beléptünk a Blade Runner korába, 2019 novemberét írunk. Máris nyúlok az ismétlő gomb után, mert ezt az anyagot újra és újra meg kell hallgatnom. Nem akarom ezt a feelinget elengedni. Yell

fb / official