MONOMYTH - ORBIS QUADRANTIS. 2019. Suburban Records / Albumajánló

  Volt néhány album az utóbbi időben, amiről lehetett volna, sőt kellett volna írnom, de úgy éreztem, hogy már-már kimerítettem a szókészletemet. Most azonban annyira megérintett a Monomyth új albuma, hogy ezt az alkalmat már nem hagyhatom ki. Ráadásul időközben sok fiatal csatlakozott a Glorious Space Riders csoporthoz, úgyhogy rájuk is gondolva szánom el magam a publikálásra. Kezdő spacerock rajongóknak ugyanis ez egy olyan definitív album lehet, ahonnan könnyen tovább tudnak lépni a műfaj mélyebb rétegei felé. Hosszú hallgatásom a különleges holland spacerock banda új anyagával szakad meg, akik 2013 óta immár negyedik alkalommal jelentkeznek nagylemezzel. Elsőként a Monomyth jelent meg 2013-ban és sokan azonnal rajongók lettünk. A Further követte a sorban 2014-ben, amivel szintén kiemelkedett a csapat az egyébként folyamatosan magas színvonalat produkáló spacerock/psychedelikus rock színtér bandái közül. Lelkesedtünk a 2016-os Exo dalaiért (amiket egy kedves Space Rider barátom jóvoltából már vinylről hallgatva is élvezhetek) és biztosan nem én vagyok az egyetlen Űrlovas, aki remegve várta a Orbis Quadrant című új alkotást.

  Ez év elején Peter van der Meer szintetizátoros egészségügyi problémája a csapat lendületét megtörte kissé, emiatt új nagylemezük februárra tervezett megjelenési időpontját is szeptemberre kellett halasztaniuk.

  Az Orbis Quadrantis tematikája az utazás, ami a műfaj keretein belül nem mondható különlegesnek, de ez nem baj. Az viszont, hogy a végtelen kozmosz mélységeinek felfedezése helyett most a tengert jelölték ki cselekményük helyszínéül, már szokatlanabb választás. A lemez borítóképével kezdve (ami nekem olyan hatást kelt, mintha egy Verne regény illusztrációja lenne, úgy a kilencszázas évek elejéről), a dalok címein keresztül minden egy irányba mutat. A srácok mintha a Tökéletes Egység megvalósítását tűzték volna ki, mint legfőbb művészi célt. Zenei értékként jelentkezik, hogy a dalok annyira koherens egészet alkotnak, mint még eddig egyetlen Monomyth albumon sem. A négy felvétel úgy egészíti ki egymást, mint a világtájak az iránytű négy sarkán. Az anyag szerkezetének kialakítása is a szimmetria jegyében történik. Az átlag tíz perc körüli tételek kettesével oszthatók el egy vinyl A és B oldalára. A lemez dinamikai íve is klasszikus hagyományokat tükröz. Az első hangok ambientális finomságától szépen lassan építkezve jutunk el az eseménydús tetőpontig, majd az album végére érve a legnyugodtabb dallal vitorlázunk el a végtelen horizonton. 

  Az Aquilo (északi szél) cimű felvétel igazi ambientként indul. A tenger zúgása, a szél süvítése és egy régi vitorlás hajó árbócainak nyikorgása mellett a gitár sirályhanghoz hasonlítható játéka adja meg a kellő atmoszférát a ráhangolódáshoz. Ez a felvétel az igazi zenei illusztráció az Erik Vermeulen által készített dizájnhoz. A Peter Green korszakos Fleetwood Mac készítette el talán az első ambientális dalt a rocktörténetben. Az 1968-ban megjelent felvételi az Albatross címet viseli. Az Aquilo kicsit emlékeztet a hangulatára, de az is lehet, hogy ez a hasonlat csak egy ilyen rock junkienak jut eszébe, mint én vagyok. Fokozatosan felépítve bontakozik ki a szerzemény, hogy aztán a tenger sós levegőjéből egy mélyet szippantva lépést váltsanak a fiúk. A tempó és a dohogó ritmus lüktetése itt máris azt a jellegzetes Monomyth hangzást hozza el a hallgató számára, ami a kezdetek kezdete óta sajátjuk. Itt máris ki kell emelnem Sander Evers dobost, aki senki máséhoz nem hasonlítható stílusban kezeli hangszerét. Annak idején a spacerock körökben legendás nevet szerzett 35007 dalaiban is már az Ő egyéni játéka volt az alapja mindennek. Olyan, mint John Bonzo Bonham volt a Led Zeppelin törékeny egységében. Nélkülözhetetlen és pótolhatatlan. A dal lendületét a másodikként érkező Eurus (délikeleti szél) fokozza tovább. Főtémája egy ősrock riffre alapul, amit groove-os húzása miatt akár stonernek is definiálhatunk. Lüktetéséhez Sander kolompjátéka is sokat hozzáad. A Zeppelinen kívül még a korai Aerosmith és Brant Björk lazasága is beugrik. Ki gondolta volna? Nagyon jól fűzik egymásba a riffeket a srácok. A szervezettség és szabadság jár kéz a kézben, aminek megvalósítása nem könnyű feladat. Tiszta sor, hogy ennyi ötletesség mellett nem fog hiányozni ezen az albumon az ének. A progrock stiláris hatásaival hajózva aztán szépen átúszunk egy tisztán spacerock atmoszférájú témába és a délkeleti szél hátán messze eltűnünk a napfényben csillámló hullámok taraján. Az Auster (dél, déli szél) aztán a legkúlabb kosmische és berlin school hatásokat mutató szinti témával nyit, ami méltán állítható akár Klaus Schulze remekei mellé is. Az album legintenzívebb felvétele egy dögös groove hátán fickándozva ad lehetőséget a zenészeknek, hogy hangszeres képességeikben kiteljesedve elvarázsoljanak bennünket. A progrock és krautrock nagyjainak hatásai tapinthatóak itt-ott, de annyira lényegtelen mindez, mert jelen esetben semmi kézzel fogható koppintás nem történik. Inkább csak hangulatok sejlenek fel és a szellemi hagyomány lehet közös az olyan zseniális zenekarokkal, mint a Pink Floyd, a Rush vagy a Yes… A szintén latin nyelvű Favonius (enyhe nyugati szél, a tavasz előszele) a címe a lemez záró tételének, ami számomra a leggyönyörűbb felvétel ezen az albumon. Jelentéséhez híven, lágyan és finoman simogatja arcom, elsimítja ráncaim és leveszi a gondot a vállamról. Vitorlái befogják a szelet és mi a Monomyth dicsőségét hirdetve a hűs habok romjain eltűnünk a messzeségben. Az utolsó hangok jóbarátként győznek meg arról, hogy újra elindítsam az albumot.

  Az Orbis Quadrantis a spacerock klasszikus elemeit használja, de a legtökéletesebb formában, ahogy azt a Monomyth eddigi teljesítményének fényében el is vártuk. A hangzás is tökéletes, dögösen és arányosan szólal meg. Olyan produkció ez, ami minden ráköltött pénzt megért.

  A műfajjal most ismerkedők számára ez az album lehet a válasz arra a kérdésre, hogy mit nevezünk spacerocknak. Íme a tökéletes definíció. Nekünk pedig, sokat próbált Űrlovasoknak az év egyik toplistás befutója, ami örök kedvenc lesz. Remekmű. Yell

Selwyn Slop - Bass

Sander Evers (35007) - Drums

Peter van der Meer - Keyboards

Boudewijn Bonebakker - Guitars

Tjerk Stoop - Knobs & Computer

official / buy / fb