CHES SMITH AND THESE ARCHES - koncertbeszámoló (2014.04.26., BP, Trafó)
Tóth Pál (nowave-tilos.hu) cimbora írta nemrég, hogy végre lesz egy igen jónak ígérkező koncert kishazánkban, kérdem mi az, küldi a számomra ismeretlen előadó linkjét, belehallgattam és rögtön tudtam, ez az, erre vágyok most, ott a helyem. Két és fél éve voltam komolyabb koncerten, na az nem volt semmi, az Acid Mothers Temple hajón adott koncertjének a mai napig is emlékszek minden pillanatára.
Hozzá kell tennem, pár hónapja egyáltalán nem hallgatok zenét, bőven kielégít a madarak csicsergését fülelgetni, inkább a belső hangok meghallásának ideje van mostanság. Így, ahogy észrevettem magamon, sokkal érzékenyebben viszonyulok a néha mégis hallott zenékre, mind fülkagylóilag, mind emocionálisan. Szóval éreztem, hogy ott a helyem, éppen szülinap, hát gondoltam meglepem magam vele. Egy addig is igen jó nap (addigi) csúcspontjaként jött el a koncert ideje, kedvenc helyeim egyikében, a Trafóban, ahová igencsak sok emlék köt, mind nézőként, de mint különleges kortárs előadások munkatársaként is.
Nem sokan voltunk még kevéssel a koncert előtt (ahol is az időt legkedvesebb barátaim egyikével és egy narancsos-csokis-csilis teával töltöttem el várakozva), de a kezdésre azért háromnegyed házzal megtelt a nézőtér. És a Trafó hagyományainak megfelelően a helyfoglalás után pár perccel meg is kezdődött az előadás.
Hozzá kell tennem, pár hónapja egyáltalán nem hallgatok zenét, bőven kielégít a madarak csicsergését fülelgetni, inkább a belső hangok meghallásának ideje van mostanság. Így, ahogy észrevettem magamon, sokkal érzékenyebben viszonyulok a néha mégis hallott zenékre, mind fülkagylóilag, mind emocionálisan. Szóval éreztem, hogy ott a helyem, éppen szülinap, hát gondoltam meglepem magam vele. Egy addig is igen jó nap (addigi) csúcspontjaként jött el a koncert ideje, kedvenc helyeim egyikében, a Trafóban, ahová igencsak sok emlék köt, mind nézőként, de mint különleges kortárs előadások munkatársaként is.
Nem sokan voltunk még kevéssel a koncert előtt (ahol is az időt legkedvesebb barátaim egyikével és egy narancsos-csokis-csilis teával töltöttem el várakozva), de a kezdésre azért háromnegyed házzal megtelt a nézőtér. És a Trafó hagyományainak megfelelően a helyfoglalás után pár perccel meg is kezdődött az előadás.
A New York-i avantgarde jazz szcéna kiemelkedő zenészeiből verbuválódott csapat Tony Malaby – tenor szaxofon, Tim Berne – alt szaxofon, Ches Smith – dob, Mary Halvorson – elektromos gitár és effektek, Andrea Parkins – elektromos harmonika és elektronika felállásban lépett (a szaxofonosok kivételével ült) színpadra. Némileg meglepetésre két hölgy is található volt a zenészek közt, kik nem a szokásos csajos hangszereken játszottak és nem is akárhogyan. A törékeny termet és szerény megjelenés meglehetőst dinamikus, helyenként vad leket rejtett, ez hamar kiderült.
Természetesen a koncert hangzása a Trafóban megszokott magas minőséget hozta, így már csak a zenészeken volt a sor, hogy tökéletes zenei élményben lehessen részem, amiben nem is kellet egy pillanatig sem csalódnom. A másfél órás koncert minden pillanata élmény volt, nem szokványos zenét hallhatott a közönség. Utólag elmondhatom, végre egyszer sikerült azt a zenét élőben is hallanom, melyet számos régi lemezen mindig is nagyon kedveltem. Gondolok itt, minden hasonllítást és összevetést messze elkerülendően a King Crimson, Soft Machine, Out of Focus, Annexus Quam, legszétesettebb improvizatív dolgaira, de megemlíthetném az 5UU's, vagy a Thinking Plague nevét is. Mindig is érdekelt, hogy a szinte lejátszhatatlan szövevényű struktúrákat élőben hogyan adja elő egy zenekar.
Az elhangzott darabok közt volt közös kompozíció, de a zenészek saját szerzeményei is, melyeket ebben a formációban újra értelmeztek. (Elmondható róluk, hogy változó felállásban, de gyakran muzsikálnak együtt, az aktuális "főnök" zenei alképzeléseit megvalósítva, jelen esetben Ches Smith elképzelései domborodtak ki a felvételek előadásai során).
Rögtön belecsaptak (illetve fújtak) a lecsóba, meglehetőst intenzív kezdés után igencsak hamar free zenélésbe csapott át a dolog, már-már megijedtem, hogy "szigorúbb" estének nézünk elébe, mint amit az előzetes várakozások sugalltak, de aztán helyre kerültek a dolgok. Ches korábban játszott punk és rock bandákkal is, így ezen zenei irányultságait is beépítette zenekara hangzásába. De hogy ne legyen egyértelmű a dolog, jól elbujtatta őket a freebe hajló, mégis tudatos jazzes kompozíciók szövedékébe. A szigorúbb, ritmusorientáltabb részek kulcsszereplője pedig valóban meglepő módon az egyik hölgy, a zseniális Mary Halvorson volt, ki érdekes gitárjával és pedáljaival egészen varázslatos dolgokat művelt. Hol rendkívűl feszes basszus alapokat játszott, hol finomabb, kísérletezősebb jazzgitározást mutatott, időnként pedig a legdurvább zajorgiát is bemutatta hangszerével. Andrea Parkins is megmutatta, hogy a tangóharmónika nemcsak sanzonok kíséretére való, effektjeivel igencsak érdekes hangokat csalt elő a hangszerből. Elektronikus kütyüivel és laptopjával kiélhette egyes kompozíciókban ez irányú elképzeléseit is, de használt mindennapi tárgyakat, játékhangszereket, csengettyűket is a kompozíciók minél érdekesebbé és színesebbé tétele során. A két szaxofonos úriember játékára pedig a legkritikusabb ítészek is csak csettinthettek volna. Zseniális témavariálások, félelmetes szólisztikus részek, helyenként abszolút előtérbe kerülve, helyenként a legnagyobb alázattal a kompozíciónak alárendelve magukat. Ches Smith dobjátéka pedig az egyik legeredetibb volt, amit valaha halottam, beleértve a számtalan lemezt és koncertet is. Határtalan kreativtás, virtuozitás, kísérletezés és alázat jellemezte. Elkerülte a csapdát,. amit nagyon nem szeretek a dobosoknál, mégpedig, hogy leuralják a zenét, mindenáron be akarván mutatni elképesztő technikai tudásukat, elnyomva a többi zenészt és a kompozíciót. Erről szó sem volt, de mindvégig csak ámultam, hogy mi új jöhet még. És jött, szinte már túlburjánzóan, Másfél óra volt a koncert és azt kell mondjam, ilyen töménységű zseniális zenéből ennyi épp elég is volt. Azt gondolom, minden zenerajongó a maximumot kapta ezen az estén amit elvárhat egy zenekartól. Ha éppen a jazz állt szívéhez közelebb, akkor annak határait tágító zenét hallhatott. Ha meg éppen a progresszívabb, kísérletezősebb free rock a szíve csücske, akkor neki sem kellet csalódnia, kapott ebből is, beindulós, kőkemény részeket. Ha meg az improvizációs zenékért rajongott, akkor abból is jutott ki bőven. Ha meg a kompozíció maga érdekelte, hát zseniálisabb, szövevényesebb, részben megírt, részben improvizált nótáknál jobbat nemigen kell keresnie.
Nagy sikert aratott a koncert, a zenészek egy rövid ráadásra visszatértek, de nem egy frenetikus örömzenével köszöntek el a hálás közönségtől, hanem egy visszafogott, csendes, kísérletezősebb kompozícióval, mely végén, az utolsó percben hallhattuk az este egyetlen dobszólóját, persze senki ne gondoljon itt semmi hagyományosra. Ches addigra már megmutatott mindent tudásából, így az előadás végét egy egyedi, egyre csendesülő kreatív hangszeres játékkal fejezte be, egyben elköszönve a hallgatóságtól. Bemutatta a zenekarát, elköszöntek, és lementek a színpadról (Mary a világ legtermészetesebb módján, a gitárja mellett heverő kis női táskáját vállára dobva, mintha csak egy kávézóból menne a dolgára tovább).
Az elhangzott darabok közt volt közös kompozíció, de a zenészek saját szerzeményei is, melyeket ebben a formációban újra értelmeztek. (Elmondható róluk, hogy változó felállásban, de gyakran muzsikálnak együtt, az aktuális "főnök" zenei alképzeléseit megvalósítva, jelen esetben Ches Smith elképzelései domborodtak ki a felvételek előadásai során).
Rögtön belecsaptak (illetve fújtak) a lecsóba, meglehetőst intenzív kezdés után igencsak hamar free zenélésbe csapott át a dolog, már-már megijedtem, hogy "szigorúbb" estének nézünk elébe, mint amit az előzetes várakozások sugalltak, de aztán helyre kerültek a dolgok. Ches korábban játszott punk és rock bandákkal is, így ezen zenei irányultságait is beépítette zenekara hangzásába. De hogy ne legyen egyértelmű a dolog, jól elbujtatta őket a freebe hajló, mégis tudatos jazzes kompozíciók szövedékébe. A szigorúbb, ritmusorientáltabb részek kulcsszereplője pedig valóban meglepő módon az egyik hölgy, a zseniális Mary Halvorson volt, ki érdekes gitárjával és pedáljaival egészen varázslatos dolgokat művelt. Hol rendkívűl feszes basszus alapokat játszott, hol finomabb, kísérletezősebb jazzgitározást mutatott, időnként pedig a legdurvább zajorgiát is bemutatta hangszerével. Andrea Parkins is megmutatta, hogy a tangóharmónika nemcsak sanzonok kíséretére való, effektjeivel igencsak érdekes hangokat csalt elő a hangszerből. Elektronikus kütyüivel és laptopjával kiélhette egyes kompozíciókban ez irányú elképzeléseit is, de használt mindennapi tárgyakat, játékhangszereket, csengettyűket is a kompozíciók minél érdekesebbé és színesebbé tétele során. A két szaxofonos úriember játékára pedig a legkritikusabb ítészek is csak csettinthettek volna. Zseniális témavariálások, félelmetes szólisztikus részek, helyenként abszolút előtérbe kerülve, helyenként a legnagyobb alázattal a kompozíciónak alárendelve magukat. Ches Smith dobjátéka pedig az egyik legeredetibb volt, amit valaha halottam, beleértve a számtalan lemezt és koncertet is. Határtalan kreativtás, virtuozitás, kísérletezés és alázat jellemezte. Elkerülte a csapdát,. amit nagyon nem szeretek a dobosoknál, mégpedig, hogy leuralják a zenét, mindenáron be akarván mutatni elképesztő technikai tudásukat, elnyomva a többi zenészt és a kompozíciót. Erről szó sem volt, de mindvégig csak ámultam, hogy mi új jöhet még. És jött, szinte már túlburjánzóan, Másfél óra volt a koncert és azt kell mondjam, ilyen töménységű zseniális zenéből ennyi épp elég is volt. Azt gondolom, minden zenerajongó a maximumot kapta ezen az estén amit elvárhat egy zenekartól. Ha éppen a jazz állt szívéhez közelebb, akkor annak határait tágító zenét hallhatott. Ha meg éppen a progresszívabb, kísérletezősebb free rock a szíve csücske, akkor neki sem kellet csalódnia, kapott ebből is, beindulós, kőkemény részeket. Ha meg az improvizációs zenékért rajongott, akkor abból is jutott ki bőven. Ha meg a kompozíció maga érdekelte, hát zseniálisabb, szövevényesebb, részben megírt, részben improvizált nótáknál jobbat nemigen kell keresnie.
Nagy sikert aratott a koncert, a zenészek egy rövid ráadásra visszatértek, de nem egy frenetikus örömzenével köszöntek el a hálás közönségtől, hanem egy visszafogott, csendes, kísérletezősebb kompozícióval, mely végén, az utolsó percben hallhattuk az este egyetlen dobszólóját, persze senki ne gondoljon itt semmi hagyományosra. Ches addigra már megmutatott mindent tudásából, így az előadás végét egy egyedi, egyre csendesülő kreatív hangszeres játékkal fejezte be, egyben elköszönve a hallgatóságtól. Bemutatta a zenekarát, elköszöntek, és lementek a színpadról (Mary a világ legtermészetesebb módján, a gitárja mellett heverő kis női táskáját vállára dobva, mintha csak egy kávézóból menne a dolgára tovább).
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
fdbck!