HAWKWIND - SPACEHAWKS (Eastworld, 2013) >>> Album Review
Dave Brock – guitar, synthesizer, vocals, bass
Richard Chadwick – drums, vocals
Tim Blake – keyboards, theremin, bass
Mr. Dibs – bass, vocals
Niall Hone – bass, synthesis, sequencing, guitar
(Dead Fred - keyboard; Huw-Lloyd Langton - guitar)
1. Seasons - (remix from Onward)
2. Assault & Battery- New studio recording ( from Warrior On The Edge Of Time)
3. Golden Void - New studio recording (from Warrior On The Edge Of Time)
4. Where Are They Now - New Studio Recording
5. Sonic Attack - New Studio Recording
6. Demented Man - New studio recording (from Warrior On The Edge Of Time )
6. Demented Man - New studio recording (from Warrior On The Edge Of Time )
7. We two are one - New Studio Recording
8. We Took the Wrong Step - (From Dave Brock solo album Looking for Love in the lost land of dreams)
9. Masters of the Universe - New studio recording with Huw.
10. Sacrosanct - New Studio Recording
11. Sentinel - (remix from Blood Of The Earth)
12. Its all Lies - (from Stellar Variations - Hawkwind Light Orchestra)
13. Touch - New Studio Recording
14. The Chumps are Jumping - New Studio Recording
15. Lonely Moon - New Studio Recording
14. The Chumps are Jumping - New Studio Recording
15. Lonely Moon - New Studio Recording
16. Sunship - (remix from Blood Of The Earth
Október 28-án jelent meg legnagyobb kedvencünk, minden space-rock bandák atyjának új lemeze. Anno megfogadtuk, hogy azonnal írunk is róla. A bő két hetes csúszás oka az lett, hogy jó ideig nem tudtunk mit kezdeni a várva várt albummal, mely három kiszerelésben is napvilágot látott, sima cd, digipackos cd és dupla lp formájában. A lemezt többször és sokféleképpen meghallgatva talán szerencsésebb lett volna egyéb formátumot választani neki, de erre majd alább kitérünk. A dalok listáját elnézve kicsit értetlenkedünk, mit is kapunk kézhez. Új albumot? Igen is, meg nem is. Válogatás lemezt? Igen is, meg nem is. Kicsit utána kellett járnunk, mi is ez tulajdonképpen.
2013-ban jelent meg a zenekar hatalmas klasszikusának, a Warrior on the Edge of Time című 1975-ös lemeznek remasterelt, 5.1-es hangzású díszkiadása, mely apropóján a komplett lemezt bemutató turnéra indultak Angliában és Észak-Amerikában. Egyrészt jó, hogy a rajongók újra láthatják, hallhatják kedvencüket, valamint az azóta felnövekvő ifjabb generáció átélheti élőben is egy klasszikus album előadását, másrészt viszont....
Sosem kedveltem az ilyen dolgokat, mivelhogy 30-40 év után már nem ugyanazokkal a gondolatokkal, hangulatokkal bír egy ember, így értelmét sem látom, miért kell a korai időket újra ezen módon megidézni. Az a gonosz gondolatom támad ilyenkor, hogy az illető művész uraknak már semmi értékelhető nem jut az eszébe. Másrészt ez a Hawkwind már nem az, ami '75-ben felvette a lemezt, Dave Brockon kívűl egy fia tag nincs a legendás csapatból. A lemezen négy D.Brock szerzemény volt, a többit Michael Moorcock, Simon House, Alan Powell, Simon King jegyezték anno.
Sosem kedveltem az ilyen dolgokat, mivelhogy 30-40 év után már nem ugyanazokkal a gondolatokkal, hangulatokkal bír egy ember, így értelmét sem látom, miért kell a korai időket újra ezen módon megidézni. Az a gonosz gondolatom támad ilyenkor, hogy az illető művész uraknak már semmi értékelhető nem jut az eszébe. Másrészt ez a Hawkwind már nem az, ami '75-ben felvette a lemezt, Dave Brockon kívűl egy fia tag nincs a legendás csapatból. A lemezen négy D.Brock szerzemény volt, a többit Michael Moorcock, Simon House, Alan Powell, Simon King jegyezték anno.
A banda 44 éves története során többször került válságba, de a korabeli beszámolók szerint ez sosem érződött koncertjeiken. Ha stúdió produktumaikat nézzük, elmondhatjuk, hogy a 2000-es évek nem a legjobban alakultak, így a magunkfajta fanatikusoknak igencsak kellemes meglepetés volt, hogy 2010-re stabilizálódott a személyi állomány, így újra kezdték a lemezek azt a színvonalat hozni, amit elvár az ember a Hawkwindtól. Gondolok itt a dupla Onward albumra, a Hawkwind Light Orchestra néven kiadott Stellar Variationsra, vagy éppen Brock mester 2012-es szóló lemezére. Ismét érződött, hogy az új, fiatalabb generációval való zenélés során megtalálta Dave a dalírói vénáját, és nemhogy megtalálta, egészen érdekes, új ízekkel töltötte meg a nótákat. Éppen emiatt vártuk nagyon az új lemezt, jó borító, jó cím, már bele is képzeltünk egy újabb Hawk-klasszikust. Sajnos nem ez történt, és éppen a fentebb fejtegetett pozitív történések után állunk értetlenül, hogy ebben a formában miért ez került ki a zenekar keze közül.
Mint a bejegyzés elején említettük, kicsit utána jártunk a dolgoknak, melyekből az derült ki, hogy valamiféle promóciós lemeznek szánták az észak-amerikai piacra. Van rajta hat teljesen új nóta, két klasszikust újra felvettek, három felvételt a Warrior lemezről is újra játszottak a stúdióban. Ezenkívül kapunk 1-1 dalt Brock szólólemezéről, valamint az utolsó Hawkwind albumról és három remixet a Blood of the Earth és Onward lemezekről. Nagy katyvasznak tűnik ez így, az biztos. Leghelyesebb, ha végignézzük dalonként mit is kapunk.
Elemzésünket két részre osztjuk. Először nézzük a promóciós dalokat.
A We Took the Wrong Step Brock 2012-es Looking for Love in the lost Land of Dreams lemezéről, az Its all Lies a Hawkwind Light Orchestra Stellar Variations című, szintén 2012-es lemezéről került ide változatlan formában. Nem rossz nóták, de majd ha eljutunk ide a Hawkwind-storyban, akkor foglalkozunk velük részletesebben. A Sunship és a Sentinel eredetileg a 2010-es Blood Of The Earth lemezen szerepeltek, kicsit átmixelt változatban hallhatjuk ezt a két, khmmmm... nem túl acélos dalt. A lemezt nyitó Seasons a 2012-es Onward albumot is nyitja, itt némileg e lemez hangulatához igazítva elektronikusabb, kevésbé szúrós gitárokkal hallhatjuk. Véleményem szerint maximum ennek a felvételnek lehetne talán itt létjogosultsága, már ha "új lemezben" gondolkodunk.
Ha az újonnan rögzített felvételeket nézzük, az alábbi albumot kapjuk: Assault & Battery-Golden Void-Where Are They Now-Sonic Attack-Demented Man-We two are one-Masters of the Universe-Sacrosanct-Touch-The Chumps are Jumping-Lonely Moon, ami viszont így már egészen hangulatosra sikeredett, ha kerek egésszé nem is.
Az Assault & Batteryt kicsit modernizálták hangzásilag, a Golden Void megunhatatlan csodája itt is működik, bár átértelmezésről nincs szó, egyszerűen felvette csak az új csapat, igen csak jól sikerülten. (Mindenképp mássá teszi azért e felvételeket Richard Chadwick jellegzetes dobolása.)
Az ezzel egybefolyó, első teljesen új nóta a Where Are They Now viszont olyan, mintha mindig is követte volna a Goldent, ahogy az Assault meg mindig megelőzi. (Nem teljesen új dalról van szó, valamikor '76-'77 táján készült, de csak a Weird Tapes sorozat 5. részén szerepel belőle egy szösszenetnyi.) Ez a nóta is átfolyik, mégpedig a legendás Sonic Attackba, ami azon tökéletes nóták egyike, melyek rosszul egyszerűen előadhatatlanok. Számtalan stúdió és koncert rögzítése volt már eme Michael Moorcock által írt klasszikusnak, bátran mondhatjuk, hogy az egyik legjobban sikerült, abszolúte friss, gitáreffektek és elektronika által uralt verziót hallhatjuk. Csak sajnáljuk, hogy hat percnél nem húzták tovább, szívesen hallgattuk volna még, annyira tökös lett. Erre mondhatnók, csinálja utánuk bármelyik fiatal banda, ha tudja. Ne felejtsük, egy 72 éves angol úriember és zenészhordájáról beszélünk (Blake 61, Chadwick 56 éves, de Dibbs és Hone se mai gyerekek).
A Demented Man szintén a Warrior albumról van. Az akusztikus, lírai dalnak itt kicsit gyorsabb verzióját kapjuk, picit modernebb hangzással, de az eredeti valahogy sokkal pszichedelikusabb volt. A dal végén elhangzanak a Space is Deep bevezető akkordjai is. Nem rossz nóta, talán kicsit lehetett volna rövidebb, nekem sok volt a hat perc. De egy kis pihenőnek mindenképp helye volt, hogy belevághassunk a lemez keményebb dalaiba. A We Two Are One szintén teljesen új dal, és biza igencsak a legjobb Hawkwind hagyományokat folytatja. Nagyon húzós, jó gitárokkal, érdekes narratív kiállással, amolyan tipik Hawk-klasszikus. Semmi különös, csak éppen utánozhatatlan és csak rájuk jellemző.
A Masters of the Universe-t is felvették újra, ez volt Huw-nak az utolsó munkája halála előtt. Nagyon odateszik magukat a dalban. A szintén megunhatatlan, elronthatatlan klasszikust, ha nem is új tartalommal (mert minek is) töltik meg, de káprázatos frissességgel, kreatívítással, keménységgel adják elő. Innentől viszont más hangulatok jönnek, mégpedig elektronikusabb vizekre evezünk. A Sacrosanct a lemez egyik csúcspontja, ha nem a legjobb dala. Nyolc és fél perc kreatív elektronikus zene effektekkel, némi gitárnyúzással, űrputtyogással, Dave Brock utóbbi szólóalbumain vannak hasonló hangulatú dalok. Érdekes a vibrafonszerű hangszer (gondolom szinti) használata, több felvételen is hallani az elmúlt lemezeken, beleszerethetett a mester ebbe, a Hawkwindtól eddig idegen hangzásba.
Még három teljesen új dalt hallhatunk. A Touch és a The Chumps Are Jumping hossza két perc alatt van. Míg előbbi inkább tekinthető átvezetésnek két dal közt, mint önálló kompozíciónak, addig utóbbi egy jófajta elektronikus nóta lenne, ha....Ha érthetetlen módon nem keverik le és el nem hal a semmiben. A Lonely Moon egy jellegtelen, szirupos, szintetizátoron előadott romantikus, giccses akármi, maximum átkötésnek lenne jó, de inkább annak sem. Sajnos néha előfordulnak kedvencünk lemezein ilyen blődségek is, bár hál' isten nem sokszor. Ez a befejező három nóta valahogy nagyon nem lett kitalálva, komoly hiányérzetet hagy maga mögött, nem is érti az ember miért készültek el ebben a formában és kerültek rá egy albumra így.
Összességében kaptunk 38 percnyi igen jó Hawkwind zenét, megfejelve 5 perccel, melyet kis odafigyeléssel és munkával szépen ki lehetett volna dolgozni és beleilleszteni a lemez hangulatába. És kapunk 24 perc promóciós anyagot az előzőek mellé. Véleményem szerint sokkal szerencsésebb lett volna ezt a 24 percet a cd változaton mini cd-ként, vagy az lp kiadáson egy 10"-es második lemezként mellékelni. Akkor talán kerekebb egészként tudnánk erre a lemezre gondolni. Még annyi hiányom van, hogy a Warrior lemez három Brock szerzeménye mellé elfért volna a negyedik is újra felvéve, hiszen a Magnu-t folyamatosan játszák a 2013-as koncerteken is.
(mark)
Mint a bejegyzés elején említettük, kicsit utána jártunk a dolgoknak, melyekből az derült ki, hogy valamiféle promóciós lemeznek szánták az észak-amerikai piacra. Van rajta hat teljesen új nóta, két klasszikust újra felvettek, három felvételt a Warrior lemezről is újra játszottak a stúdióban. Ezenkívül kapunk 1-1 dalt Brock szólólemezéről, valamint az utolsó Hawkwind albumról és három remixet a Blood of the Earth és Onward lemezekről. Nagy katyvasznak tűnik ez így, az biztos. Leghelyesebb, ha végignézzük dalonként mit is kapunk.
Elemzésünket két részre osztjuk. Először nézzük a promóciós dalokat.
A We Took the Wrong Step Brock 2012-es Looking for Love in the lost Land of Dreams lemezéről, az Its all Lies a Hawkwind Light Orchestra Stellar Variations című, szintén 2012-es lemezéről került ide változatlan formában. Nem rossz nóták, de majd ha eljutunk ide a Hawkwind-storyban, akkor foglalkozunk velük részletesebben. A Sunship és a Sentinel eredetileg a 2010-es Blood Of The Earth lemezen szerepeltek, kicsit átmixelt változatban hallhatjuk ezt a két, khmmmm... nem túl acélos dalt. A lemezt nyitó Seasons a 2012-es Onward albumot is nyitja, itt némileg e lemez hangulatához igazítva elektronikusabb, kevésbé szúrós gitárokkal hallhatjuk. Véleményem szerint maximum ennek a felvételnek lehetne talán itt létjogosultsága, már ha "új lemezben" gondolkodunk.
Ha az újonnan rögzített felvételeket nézzük, az alábbi albumot kapjuk: Assault & Battery-Golden Void-Where Are They Now-Sonic Attack-Demented Man-We two are one-Masters of the Universe-Sacrosanct-Touch-The Chumps are Jumping-Lonely Moon, ami viszont így már egészen hangulatosra sikeredett, ha kerek egésszé nem is.
Az Assault & Batteryt kicsit modernizálták hangzásilag, a Golden Void megunhatatlan csodája itt is működik, bár átértelmezésről nincs szó, egyszerűen felvette csak az új csapat, igen csak jól sikerülten. (Mindenképp mássá teszi azért e felvételeket Richard Chadwick jellegzetes dobolása.)
Az ezzel egybefolyó, első teljesen új nóta a Where Are They Now viszont olyan, mintha mindig is követte volna a Goldent, ahogy az Assault meg mindig megelőzi. (Nem teljesen új dalról van szó, valamikor '76-'77 táján készült, de csak a Weird Tapes sorozat 5. részén szerepel belőle egy szösszenetnyi.) Ez a nóta is átfolyik, mégpedig a legendás Sonic Attackba, ami azon tökéletes nóták egyike, melyek rosszul egyszerűen előadhatatlanok. Számtalan stúdió és koncert rögzítése volt már eme Michael Moorcock által írt klasszikusnak, bátran mondhatjuk, hogy az egyik legjobban sikerült, abszolúte friss, gitáreffektek és elektronika által uralt verziót hallhatjuk. Csak sajnáljuk, hogy hat percnél nem húzták tovább, szívesen hallgattuk volna még, annyira tökös lett. Erre mondhatnók, csinálja utánuk bármelyik fiatal banda, ha tudja. Ne felejtsük, egy 72 éves angol úriember és zenészhordájáról beszélünk (Blake 61, Chadwick 56 éves, de Dibbs és Hone se mai gyerekek).
A Demented Man szintén a Warrior albumról van. Az akusztikus, lírai dalnak itt kicsit gyorsabb verzióját kapjuk, picit modernebb hangzással, de az eredeti valahogy sokkal pszichedelikusabb volt. A dal végén elhangzanak a Space is Deep bevezető akkordjai is. Nem rossz nóta, talán kicsit lehetett volna rövidebb, nekem sok volt a hat perc. De egy kis pihenőnek mindenképp helye volt, hogy belevághassunk a lemez keményebb dalaiba. A We Two Are One szintén teljesen új dal, és biza igencsak a legjobb Hawkwind hagyományokat folytatja. Nagyon húzós, jó gitárokkal, érdekes narratív kiállással, amolyan tipik Hawk-klasszikus. Semmi különös, csak éppen utánozhatatlan és csak rájuk jellemző.
A Masters of the Universe-t is felvették újra, ez volt Huw-nak az utolsó munkája halála előtt. Nagyon odateszik magukat a dalban. A szintén megunhatatlan, elronthatatlan klasszikust, ha nem is új tartalommal (mert minek is) töltik meg, de káprázatos frissességgel, kreatívítással, keménységgel adják elő. Innentől viszont más hangulatok jönnek, mégpedig elektronikusabb vizekre evezünk. A Sacrosanct a lemez egyik csúcspontja, ha nem a legjobb dala. Nyolc és fél perc kreatív elektronikus zene effektekkel, némi gitárnyúzással, űrputtyogással, Dave Brock utóbbi szólóalbumain vannak hasonló hangulatú dalok. Érdekes a vibrafonszerű hangszer (gondolom szinti) használata, több felvételen is hallani az elmúlt lemezeken, beleszerethetett a mester ebbe, a Hawkwindtól eddig idegen hangzásba.
Még három teljesen új dalt hallhatunk. A Touch és a The Chumps Are Jumping hossza két perc alatt van. Míg előbbi inkább tekinthető átvezetésnek két dal közt, mint önálló kompozíciónak, addig utóbbi egy jófajta elektronikus nóta lenne, ha....Ha érthetetlen módon nem keverik le és el nem hal a semmiben. A Lonely Moon egy jellegtelen, szirupos, szintetizátoron előadott romantikus, giccses akármi, maximum átkötésnek lenne jó, de inkább annak sem. Sajnos néha előfordulnak kedvencünk lemezein ilyen blődségek is, bár hál' isten nem sokszor. Ez a befejező három nóta valahogy nagyon nem lett kitalálva, komoly hiányérzetet hagy maga mögött, nem is érti az ember miért készültek el ebben a formában és kerültek rá egy albumra így.
Összességében kaptunk 38 percnyi igen jó Hawkwind zenét, megfejelve 5 perccel, melyet kis odafigyeléssel és munkával szépen ki lehetett volna dolgozni és beleilleszteni a lemez hangulatába. És kapunk 24 perc promóciós anyagot az előzőek mellé. Véleményem szerint sokkal szerencsésebb lett volna ezt a 24 percet a cd változaton mini cd-ként, vagy az lp kiadáson egy 10"-es második lemezként mellékelni. Akkor talán kerekebb egészként tudnánk erre a lemezre gondolni. Még annyi hiányom van, hogy a Warrior lemez három Brock szerzeménye mellé elfért volna a negyedik is újra felvéve, hiszen a Magnu-t folyamatosan játszák a 2013-as koncerteken is.
(mark)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
fdbck!