R.I.P. - Street Reaper. 2017. (RidingEasy Records) / portlandi kaszások - Illés albumajánlója

Amikor megláttam a fenti képet az R.I.P. elszállós figuráiról, először arra gondoltam, hogy addig buliznék ezekkel a tagokkal ebben a metál-zöld stoner-verdában, míg agyvérzést nem kapok, később rájöttem, ehhez talán elég ezt a lemezt minden nap egyszer meghallgatni. Első látásra a képen csupán 4 anyaszomorító R'N'R' -arcot láttam, akik éppen mentális börtönükből vágynak kiszakadni, ezért az egyik elcseszett külvárosból elindulnak egy jóval elszomorítóbb belvárosba. Amikor jobban megismertem a zenéjüket, rá kellett jönnöm, hogy a srácok alap gondolatvilága életről és halálról nem egyszerű hétvégi kikapcsolódás, hanem súlyosabb a vártnál. Vagyis az R.I.P. esetében ennél világosabb tartalomról van szó. Fuzz (micsoda név!) és portlandi sleppje: John Mullett basszer, Willie D. dobos és Angel Martinez gitáros saját bevallása szerint ironikusan szeretné az élet és a halál kérdését felfedni, abban a szellemben, hogy maguk is naponta az élet és halál vékony mezsgyéjén egyensúlyoznak. Dalaikban ott zokognak azok a neurotikus és horrorisztikus állapotok, amelyek az életükben is jelen vannak. Fuzz hangja olyan számomra, mintha egy rémálomban rögzített, felkavaró, és ijesztő, hosszan elnyújtott üvöltés volna, ráadásul a gitár is úgy tör ki mögötte, mint egy tűzhányó. Kétségbeejtő, enyhén már hisztérikus szerzemények ezek, a hangszereik pedig kemény harcokban edzett, eredeti, 50 éves búgó és recsegő relikviák. A The Dark című dalban még egy Hammond is megszólal. Amikor Fuzz hangja visszhangzó káoszba veszik, borzongató metaforákat használ. Az élő őrület és halott lét közötti tipikus doom témát ők a szürreális paranoia és a pesszimista irónia nézőpontjából közelítik meg. A lírai én-t valami ijesztő lény vagy jelenség üldözi a halálba, másrészt gyakran a halál az egyetlen kiút a lírai-én számára, hogy nyugalomra leljen. Ha azt szeretném elérni, hogy minél többen hallgassátok meg ezt a megszólalásában is nagyon egyéni albumot, akkor próbálok olyan zenei párhuzamokat találni a dalaikhoz, amelyek valóban mércék a banda életében és talán saját első metál-korszakunkat is felidézik. King Diamond-ra gondolok elsősorban, a Mercyful Fate korai időszakából, a Saint Vitus-ra (a Die In Vain című dal), de megemlítem nevük mellett a Pentagram és a Fu Manchu (Mother Road c. dal) nevét is. Szó esik a dalokban jelöletlen sírokról, elmezavarról, az őrület felhőiről; vagyis a paranoiás őrület minden hallgató számára előre programozott!!

 Török Seneca Illés